Budapest, Váci út 132/a.
Az „étterem ház” 1963 körül lett átadva és ettől kezdve beszélhetünk az Árpád híd étteremről. Hatalmas belső tere mellett nyáron a külső, sövénykerítéssel határolt részén is lehetett fogyasztani: bentről a kirakat-féle üvegfal eltolásával lehetett kijutni. A terméskő alapú teraszon mindegyik asztal és szék billegett. Középen egy lekövezett négyzet alakú, járólappal lerakott térség volt kialakítva a zenekarok számára, amit esténként az utcavilágításból közismert helyi érdekeltségű neonlámpa világított meg. Felkapott helynek számított. Több zártkörű esemény helyszíne volt: neves focisták is jártak ide brancsostól.
Hétköznap ebédre lehetett befizetni. A mi lépcsőházunkból egy házaspár éveken át itt kosztolt, meg az osztálytársaim közül is néhányan. Idővel az egység elvesztette kezdeti varázsát. Ma egy élelmiszerüzlet működik a helyén.
Jó, hogy eszembe jutott!
A családi kupaktanács is kevés volt hozzá a minap, hogy néven nevezhessem a hatvanas években készült, sötétbarna színű és magas fényű szekrénysort (koloniál?). Volt ennek egy bárszekrény része is. Az italos poharakon és egy valamilyen féle itókán kívül a zsebpénzemet rejtette el a kíváncsi szemek elöl. Nekem az ötven forintos barnás színű papírpénz tetszett a legjobban: Rákóczi fejedelmet ábrázolta csata közben. Persze, a százast nagyobb becsben tartottam volna, de annyira azért nem ment jól a dolgom alsó tagozatos koromban.
Vasárnap volt. Szüleim vendégségbe mentek. Egyedül maradtam otthon. Kezembe vettem a nekem hatalmas értéket jelentő ötvenest, és gyönyörködtem benne. Lelkemet és tudatomat ismét átmelengette a bankó teljessége, de ezúttal nem került vissza a helyére. Spórolós kölyöknek lettem nevelve, de ekkor kiütött rajtam a dőzsölés vágya. Lementem a Váci út Dagály utca sarokra - ahol Budapest első önkiszolgáló étterme üzemelt - és vettem magamnak egy káposztás lángost, két forintért. Lenyeltem az utolsó falatokat és onnan pár méterrel odébb álltam, a gépi fagyit árusító nénihez, nála is ott hagytam egy bélást. Kezdtem pazarul érezni magam. De hol volt még a tökély?!
A közelben kongott az Árpád-híd étterem. Oda is bekukkantottam. Egy nagy pohár narancslét rendeltem a pultnál. Rendes volt a pincér, mert felhívta a figyelmemet arra, hogy a közelben feleannyiért is megkaphatom.
- Én itt szeretnék olyat inni! - feleltem határozottan, vele magamat is meglepve.
Elmosolyodott a férfi, és már nyújtotta is az italt: én meg fizettem érte, három forint nyolcvan fillért. Nem volt olcsó portéka, ezért kis kortyokban fogyasztottam el, állva. Kezdett tele lenni a bendőm, de egy fagylalt képe és íze csak belecsusszant az urizáló tudatomba. Vettem a fáradtságot magamnak, és visszamentem a csoki vanília kedvéért az ismerős női archoz. Mire elmúlt az utolsó nyalás íze is, meg az utolsó tölcsérmorzsa is a gyomromba került, megnyugodtam: így is lehet élni!
Hazamentem. A megmaradt negyven forint húsz fillért visszatettem a bárszekrénybe. Bár kissé sajnáltam, hogy Rákóczi fejedelem helyett már csak két Dózsa György bankót nézegethetek, de nem bántam meg a pénzherdálást. Felnőttként is helyesnek tartom a régi döntésemet, mert ilyen gyakorlati tapasztalattal is fel kell vértezni önmagunkat fiatalon. Még kezdő felnőtt koromban is csak kevés pénzt tartottam magamnál, nehogy meggondolatlanul költekezzek.